Tavasz a siklóernyőzésben -

"A HARMADIK DIMENZIÓ"

Itt van a tavasz, itt van újra, szép, mint mindig énnekem! Lehet, hogy kicsit hibádzik az idézet, de nagyon igaz. Tehát tavasz van. Télen (?) is tudtunk repülni, de csak helyben kavirnyáltunk, távra kevés volt az idő. Most végre ki lehet mozdulni, messze, és sokáig lehet repülni. Alig volt néhány napsütéses idő, és máris nagyon szép 100km fölötti távok születettek. A közelmúlt egyik rekordrepülésemnek történetét mesélem most el nektek, a Harmadik dimenziót.

A Hármashatár-hegy az egyik legideálisabb távrepülő starthelyünk. Sajnos csak északkeleti szélben jó, az pedig elég ritkán fúj. Szerencsére aznap ilyen szél lengedezett. Ideje-korán kimentem, hátha lehet valamit "dobni"- vagyis repülni. Jól beöltöztem, hiszen fönt nagyon hideg van. Viszont itt lent meg nagyon meleg, tehát igyekezni kell a starttal. Persze, mire rám került a startolási lehetőség, az a cseppnyi szellő is leállt. Ott álltam a tavaszi rekkenő hőségben, mint egy nyári Mikulás, sisakom alól csendesen folydogált az izzadság. A 3. leadott kilómnál tartottam, álmodoztam a búvárkodás hűséről, amikor a korábban startolók termiket, meleg levegő feláramlást találtak, és gólyamadár módjára kezdtek körözni benne, egyre magasabbra emelkedve. Itt az idő, most vagy soha, nekiszaladtam a lejtőnek, és már emelkedtem is. Sikerült bent maradnom az emelésben, így 2-300m magasra jutottam. A hidegkúti vitorlázó-repülőtér fölött talált, nagyon nyugodt, egyenletesen emelő termikben repültem 1500m magasra, majd elkezdtem siklani Farkas-hegy irányába. A János-hegy fölött jártam, alattam lüktetett Buda forgalma, hangyaként rohangásztak az autók, de a zsivaj már megszűrten jutott föl hozzám. Sikerült újabb emelést találnom kb. 2m/s-ost, vagyis ennyit emelt egy másodperc alatt. Mivel mások is repültek a közelemben, és ők jobban emelkedtek, nekem is meg kellett keresnem a jobb emelést, a termik közepét. A kettes emelésből, rövid keresgélés után, hármas süllyedés lett. Hurrá, megtaláltam a leáramlást, de hogyan kerülök újra föl? Ahol le, ott föl is van, tartja egy régi vitorlázó közmondás. Hát lett is! A következő pillanatban mintha orrba vágtak volna, az ernyő megállt, hanyatt dőlt, én előre lendültem, a zsinórok közel kerültek a vízszinteshez-, mintha hintába ültem volna. Az ernyőm kínlódott, nyeklett-nyaklott, de nem csukódott össze, a varióm, ami az emelkedés sebességét mutatja, őrületes fütyülésbe kezdett, jelezve a hirtelen megnövekedett nagyon nagy függőleges sebességemet. 8m/s-os emelés! Csak ezen legyek túl! Bizonyisten soha többé semmit... még biciklire sem fogok ülni! Aztán mikor végre, normálisan, az ernyőm került fölém, és én rendben alatta, akkor már... Node uraim! Végül is azért jöttünk, hogy emelkedjünk, nem? Szóvaj lehúztam a jobb irányító zsinórt, kantnira állítottam az ernyőt, és elkezdem körözni a termik magjában. Mintha hatalmas daruval rántanának föl, úgy emelkedtem. Három, négy körzés után éreztem, hogy baj lesz, a kezeim lefagynak. A levegő is megváltozott, sokkal szárazabb és hidegebb lett. Az imént még hallott zajok teljesen megszűntek. Csak a zsinórok fütyülését lehetett hallani. Nagyon magasra emelkedtem. 3200m-ig tartott az emelés, ami Magyarországon ritkaság. A termik tetején nagyon szép gomolyfelhő alakult ki. Idáig emelkedtem. Szinte karnyújtásnyira voltam a rég áhított felhőtől, de most még nem sikerült elérni. Elfogyott az emelés. Siklottam tovább Tatabánya felé. Közben csodálatos felhőút mutatta az irányt. Nem volt nehéz megtalálni az emeléseket. A péri vitorlázó-repülőtérnél egy csomó vitorlával emelkedtem együtt. Jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül. Kicsit ugyan csodálkoztak, hogyan került ide egy "ejtőernyős". Tovább repültem, azonban ameddig elláttam felhő már sehol sem volt. Nem baj. Eddig is szépet repültem, és még hátra van egy hosszú végsiklás. Meggyorsítottam az ernyőmet, és gyönyörködtem a táj szépségében. Mentem, mentem, mentem, s egyszer csak megváltozott a levegő illata. A sima siklás átváltott göröngyös rázkódós repülésre. Itt valaminek lennie kell! És ha ez nem babapiskóta, akkor termik! Termik? Hiszen felhőnek híre hamva sincs! De érezni lehetett, hogy valami nem stimmel, hogy itt valami lesz! És lőn! Először a süllyedésem csökkent, majd emelkedni kezdem. Az igazi csodával ekkor találkoztam. Láttam a felhő kialakulását. Először csak vékony tüll képződött, aztán összegomolygott, örvénylett, egyre vastagabbá, fehérebbé, sűrűbbé vált. Fantasztikus látványban volt részem. Régi vágyam, hogy egy ilyenbe "befelhőzzek", de legalább a szélébe beleharapjak, belenyaljak ebbe a csodálatos tejszínhabba. Most pedig ott van a fejem fölött, benne vagyok az elejétől, most elérem. Tekertem is rendesen. Igyekeztem megtalálni a legnagyobb emelést. Ám ahogy az lenni szokott, mikor már csak egy karnyújtásnyira voltam, amikor elfogyott az emelés. A nagy igyekezet közben elfelejtettem merre járok. Körülnéztem. Tőlem jobbra a Duna kék szalagja csillogott, tehát Szlovákiában nem lehetek. Előttem nagy település, város terült el, a szélén nagy stadionnal. Hát ez Győr! GYŐR!!! Túl vagyok a 100Km-en! Fantasztikus érzés volt. Kiabáltam, énekeltem, hadonásztam, ugráltam a beülőmben. De azért a repülésre is kellett figyelnem, hiszen még mindig 2000m magasan voltam. Még sikerült néhány kisebb emelést megcsípnem, így eljutottam a "kosaras" faluig, Abdáig. Itt aztán vége lett a repülésnek. Este 6 óra van, a termikek elmentek pihenni. A falu végén a benzinkútnál szálltam le, közel 5 és fél órás repülés után. Sokan gyűltek körém. Jöttek a szokásos kérdések: melyik gépből ugrottam ki? És ha iderepültem olyan messziről mi hajtott?... Szóval elcseverésztünk.

Egy ismerősöm hozott haza. Útközben álmodoztam, hogy sokáig repülök, távot repülök, és minél több embernek elmesélem, és őket is beavatom ebbe a semmihez sem hasonlítható élménybe, hogy milyen csodálatos világ az ott fent. A HARMADIK DIMENZIÓ.

Gombóc Artúr 1994.

<--- Előző

Cikkek